Fritz

Dudich Ákos Impresszum 0 Comments

Az erdőben ért a hír, amikor megmásztam egy gerincet, hogy valahogyan markoljak egy kis térerőt. Döbbenten leültem egy fa tövébe és csak bámultam az alattam elterülő tisztást. Alig több, mint egy évvel korábban Fritz is járt ezen a tisztáson, sőt még a sátorrúdjainkat is segített áthordani az új táborhelyünkre. Emlékszem, mennyire örültem, hogy velünk tart a Bakonyba, hiszen nemcsak a kedvenc zenekarom gitárosa volt, hanem az egyik legjobb barátom, akivel jó volt lógni, akinek príma humora és hatalmas szíve volt. Ideje viszont annál kevesebb. És most csak néztem ugyanazokat a fákat, amelyek nemrég még őt is látták és nem hittem el, hogy nincs többé.

A hiány. A megfosztottság. A visszafordíthatatlanság. A tehetetlenség. Ezek feszítettek belülről, és nem tudtam feloldani őket, mert olyan érzés volt, mintha egy betontömböt raktak volna a mellkasomra. Kegyetlen éjszaka következett, kemény napok. Vazul két tisztással arrébb táborozott, de nem vitt rá a lélek, hogy átmenjek hozzá és elmondjam neki. Így nyert 3 napot. Bár a Halállal szemben nem lehet nyerni – legfeljebb móresre tanítani, ugye.

Sokáig nem vettem komolyan Fritz betegségét. Sokáig ő se tudta, mi is a baj. Vicces képeket posztolt még a kórházból is – hogyan vehettük volna komolyan? Majd meggyógyul, kijön, aztán zúz tovább. A színpadon, a hegyekben, a kocsmákban. Aztán, ahogy kiderült, mekkora a baj, megszakított szinte minden kapcsolatot a külvilággal. És feltehetőleg kezdte szoktatni magát a túlvilághoz. Ezt tiszteletben tartottam, de azért kurvára fájt. Bár mai fejjel, így legalább olyannak maradt meg az emlékezetemben, amilyen mindig is volt: életvidám, energikus, tettre kész, eszement – egy igazi vágtázó halottkém! FRITZ.

Időbe tellett míg feldolgoztam távozását. Próbáltam nem gondolni rá, de ha egyedül maradtam, mindig elfogott a sírás. Bassza meg! Miért pont Fritz? Aztán lassan megnyugodtam: kizárt, hogy nem találkozunk többet! Csak előrement. Jammelni Bolival. Mert tutira ezt csinálják… Boli már várta egy korsó sörrel meg egy szilvás Unicummal, aztán gyerünk zenélni.

A temetés megrázó volt, a Dürer kertes megemlékezés pedig méltó. A körülményekhez képest jó kis este kerekedett belőle. Fritz egyértelműen ott volt velünk, éreztem a jelenlétét, mindent kommentelt, oldalba bökdöste az embereket és prímán érezte magát. Gyönyörű búcsú volt – de nem végleges, hiszen találkozunk az Örökkévalóságban! Addig is, HEJ!

“Az író srác” – ahogy Fritz hívott…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.