Scott Ian – A gitáros faszi az Anthraxből

4200 Ft

A gitáros faszi az Anthraxből egy lebilincselő, pörgős és humoros önéletrajz Scott Ian tollából, aki a zenekarával bebizonyította, hogy a brutalitás és a szórakozás nem zárja ki egymást, sőt járhat kéz a kézben. Miközben a tagok cserélődtek, a kiadók rogyadoztak, a rock ’n’ roll világa pedig végezte a tőle megszokott széleskörű és alapos pusztítást, Scott Ian rendíthetetlenül hitt a zenéjében és mindig pozitívan állt a nagybetűs élethez. Bár a szórakoztató ipar röhejessége nyilvánvaló volt a számára, zenekarát mindig halálosan komolyan vette. A koncerteken mindig beleadott apait-anyait, és ez a végtelen energia tökéletesen tükrözte, mennyire elhívatott zenész. Ugyanakkor nem hagyta, hogy a rock-sztárság és a hírnév a kopasz, kecskeszakállú fejébe szálljon.

A gitáros faszi az Anthraxből egy briliáns hard rock memoár, amely meztelenre vetkőzteti azt az embert, aki immár több mint 30 év óta életben tartja az Anthrax intézményét.

 

144 készleten (can be backordered)

Cikkszám: ANTHRAX001 Kategória: Címkék: ,

Leírás

Írta: Scott Ian és Jon Wiederhorn
Fordítás: Nagy Máté
Szerkesztés: Dudich Ákos
Korrektúra: Horváth Balázs
Tördelés: Németh Balázs
Kiadó: Konkrét Könyvek
Nyomda:

  • 396 oldal
  • Megjelenés éve: 2017

 

Előszó

Lépj be a körbe

írta Kirk Hammett

Ez a sztori messze játszódik attól a helytől, ahol felnőttem. San Franciscóban éltem, és az Exodusban játszottam, amikor a Metallica elhívott egy meghallgatásra, a keleti partra. Az a szóbeszéd járta, hogy James és Lars elégedetlenek voltak Dave piálási szokásaival és zenei teljesítményével, ezért szerették volna a zenekaron kívül tudni. Akkoriban Mark Whittaker nemcsak az Exodus menedzsere volt, hanem ő felelt a Metallica hangzásáért is, ezért amikor megneszelte Dave egyre jobban érő kirúgását, lejátszotta az Exodus demóját Larsnak és Jamesnek, akik a kazettán szólógitározó srácot érdemesnek találták egy meghallgatásra. Na, az a srác voltam én.

Meg voltam illetődve, amikor Mark kijött elém a reptérre. Mindent hó borított, rajtam pedig mindössze egy farmerdzseki volt. Azelőtt soha nem hagytam el Kaliforniát. Csak filmekből, térképekről és fotókról ismertem a világ többi részét, ezért az, amit a hírhedt Jamaica és Queens negyedekben láttam, túlzás nélkül felnyitotta a szemem. Akkoriban San Franciscóban csak elvétve akadtak olyan, teljes városrésznyi környékek, amelyek évtizedek bűnözésének, szennyének és szemetének a nyomát viselték magukon, de ennyire lepukkant embereket sem láttam azelőtt, mint amikor végre odaértünk a Music Buildinghez. Félre ne értsétek, ez nem egy bűnbarlang, kupleráj vagy valami hasonlóan izgalmas hely volt. Annyira elhasznált, lepusztult és unalmas volt az egész épület, hogy az egyetlen dolog, amit tehettek vele, hogy egész irodányi részeket adtak bérbe zenekaroknak, akik aztán azt csináltak vele, amit csak akartak, amíg fizették a bérleti díjat.
Mindenütt betört üvegek, helyenként gipszkarton kupacok és szemmagasságban kiálló betonvasak. Mark elmondta, hogy egy csomó toplistás feldolgozás-zenekar és néhány metalbanda próbál az épületben. Közöttük az egyik keményebbet Anthraxnek hívják, és tök jó arcok. – Még egy hűtőt is adtak nekünk! – mesélte.
A Metallica az ötödiken vagy a hatodikon bérelt egy helyet. A terem óriási, koszos és bútorozatlan volt, a sarokban egy kisebb, lezárt szobával, benne hálózsákok, egy rakás brit metalmagazin, egy kupacnyi tojástartó, bőröndök, dobozokban szesz, meg kaja. És ott állt az ominózus hűtőszekrény. A földet természetesen itt is üvegszilánkok borították. A meghibásodott kazán miatt az egész épületben rohadt hideg volt. Mark elmondása szerint a nagyterem szolgált hálószobaként, a lezárt szobában pedig próbáltak. Megkérdeztem, hogy hol vannak a többiek, erre ő a lezárt szobára mutatott: – Ott vannak benn, alszanak. – Az órámra pislantottam: este 7 óra volt.
Nem sokkal később Cliff lépett be a szobába. Köszöntem neki. – Helló, nagyon örülök a találkozásnak – mondta, de olyan hangon, ami azonnal elárulta, mennyire magabiztos. Aztán James és Lars is megjelent, üdvözöltük egymást. Mindkettőjükkel találkoztam korábban, de nem voltam biztos benne, hogy erre ők is emlékeznek, köszönhetően bizonyos, szeszhez köthető körülményeknek. Beszélgettünk a repülőutamról, és megkérdezték, hoztam-e magammal valamilyen felszerelést. Egy erősítő és egy gitár volt nálam. Ezek még azok az idők voltak, amikor bármit vihettél magaddal repülőn – komolyan, akármit. A csomagkezelő kezébe nyomtam egy húszast, ő ragaszott egy „Törékeny” matricát a Marshall ládámra, az meg repült velem New Yorkba. Vicces látvány volt a csomagtovábbító szalagon beszorult láda, amikor Markkal elmentünk érte.
Az első közös próbánkon nagyjából egy órán keresztül játszottunk Mercyful Fate- és Metallica-számokat. Elég furcsának találtam, hogy Lars és James folyamatosan mosolyognak egymásra, miközben játszunk. Arra gondoltam, hogy vagy nagyon tetszik nekik, amit hallanak, vagy nagyon közeli a kapcsolatuk, amolyan San Franciscó-i stílusban. Mindenestre innentől fogva zeneileg minden klappolt közöttünk.
Próba után lesétáltunk a közeli italboltba, és literes töményeket vettünk, mert az tűnt a legjobb vételnek. Mindezt még évekkel azelőtt, hogy mindenki ezt a kiszerelést vette volna. Amikor visszaértünk a Music Buildingbe, a srácok megmutatták, hogyan pakoljak úgy tojástartókat a hálózsákom alá, hogy abból egy hullámos párnaszerűséget építsek, ami valamivel kényelmesebb, mint a csupasz, hideg padlón aludni. Nemcsak fűtés nem volt a helyen, de melegvíz sem. Piáltunk, próbáltunk nem átfázni. Metalt hallgattunk, metalról dumáltunk, és elmondtam nekik, mennyire élveztem a dalaikat játszani. Majd kidőltünk.
Másnap reggel a folyosó másik végén játszó zenekar tompa zörejére ébredtem. Először azt hittem, meghaltam, és ez már maga a purgatórium. Végül kinyitottam a szemem, és eszembe jutott, hogy a Music Buildingben vagyok egy csomó sráccal, akit alig ismerek. Átnéztem Cliffre, és láttam, hogy egy Dungeons and Dragons – Call of Chtulu szerepjátékkönyvet olvas. Horrorrajongóként és H.P. Lovecraft munkáinak jó ismerőjeként annyit mondtam: – Ismerem azt a könyvet.
– Ó, igen? – felelte, mint mindig, amikor érdekelte a téma.
Rájöttem, hogy részletekbe menően tudunk Lovecraftről beszélgetni. Megkönnyebbültem, hogy a zenén kívül is van közös témánk. A horrorfilmeket ugyanúgy szerette, kedvence a Holtak hajnala volt George Romerótól. Miután nagy nehezen, dideregve, felhúztam a cipőmet, körülnéztem, hogy nappali fénynél is lássam a helyet. Kisétáltam a folyosóra, mert rájöttem, hogy az egyik metalzenekar ébresztett fel, amelyikről Mark beszélt tegnap. Kerestem a zene forrását. Ahogy közeledtem, egyre biztosabb lettem abban, hogy amit az ajtó mögül hallok, az metal. Hangos volt és tempós, a gitárhangzás pedig eszméletlen! Egy ideig hallgattam őket az ajtón keresztül, majd visszasétáltam a termünkig. Éppen Cliff-fel beszélgettem, amikor bejött ez a két srác az ajtón. Az egyikük hihetetlenül esetlen volt, nagyjából, mint Joey Ramone, a másik meg úgy nézett ki, mint egy wannabe Glenn Tipton zsidó kiadásban. Cliff mutatta be őket: – Ezek itt a srácok az Anthraxből, ő itt Scott, ő pedig Danny.
Ez volt az első alkalom, hogy hallottam Scott Ian karcos, kicsit mesterkélt, gonoszan megszólaló New York-ias torokhangját: – Hé srácok, hoztunk nektek egy grillsütőt!
Mindez 1983. április 8-án történt, harmincegy évvel és egy nappal azelőtt, hogy ezeket a sorokat írom.
Bár azóta rengeteg minden történt velünk, a barátságunk Scott-tal máig változatlan. Onnantól kezdve, hogy azon a hideg reggelen megismerkedtünk a Music Buildingben, egészen odáig, amikor a múltkor San Franciscóban találkoztunk a Fear FestEvilön, mindig nagyra értékeltem a barátságunkat. Annak ellenére, hogy az ország két ellentétes oldalán nőttünk fel, ugyanazokra a dolgokra vagyunk fogékonyak, és az érdeklődésünk is hasonló. Még a beteges humorérzékünk is egy közös pont, és még ennyi év után is egy húron pendülünk.
Már a kezdetekben is láttam, hogy Scottnak hatalmas, Godzilla méretű szíve van. Mindig van rád ideje, legyél rajongója, barátja vagy akár ellensége. Bizonyos értelemben véve megszemélyesíti azokat a hősöket, akikről a nyolcvanas évek képregényeiben olvastunk. Ő már akkor is nagyon nyitottan állt másokhoz, szöges ellentétben az én, meglehetősen introvertált személyiségemmel. Jó hatással volt rám, ha vele lógtam. Csak figyeltem a magabiztos fellépését, és hogy milyen elfogadóan viselkedik mindenkivel. Soha nem fogom elfelejteni azt, hogy miután napokat töltöttünk melegvíz nélkül a Music Buildingben, hogyan győzött meg pár ismerős csajt, hogy használhassuk az edzőtermi belépőjüket, és letusolhassunk az öltözőben!
Scott nekem is segített kicsit kilépni a páncélomból. Olyan félénk voltam akkoriban, hogy már az is sokat segített, ha Scottot figyelhettem, hogy hasonló szituációkban valamivel normálisabban tudjak viselkedni.
Mindig nagyszerű érzés volt Scottra a keleti parti szövetségesemként tekinteni. Valójában az Anthrax minden tagja kimondottan jó fej volt, és sokat lógtunk együtt. Minden alkalommal, amikor ugyanabban a városban tartózkodtunk, számíthattunk arra, hogy összefutunk, és megkezdődik az őrület. Vicces, hogy akkoriban ők még nem voltak olyan rutinosak a piálásban, mint mi. Amikor megjelentünk egy rakat vodkával, valójában soha nem vettük észre, hogy mi négy-ötször annyit iszunk, mint ők! Szórakoztatták őket az erőszakos játékaink, és ha nekik is jó mókának tűnt, örömmel csatlakoztak. Néha nem tudtam eldönteni, hogy Scott valóban részeg volt-e, vagy csak a saját életétől részegült meg, ami szerintem nála elég gyakori állapot. Csodálom a lelkivilágát, sőt, őszintén szólva irigylem is miatta.
Scott mindig támogatott minket és azt a fajta zenét, amit az Anthrax, a Metallica és egy egész generációnyi metalzenekar játszott abban az időszakban. Nem volt bennünk keserűség, soha nem volt savanyú a szőlő. Izgalmas volt. Együtt vágtunk át egy felfedezetlen zenei területen, ami mindenki számára egy szép, új világot jelentett. Amikor az első amerikai turnénkhoz érkeztünk, Scott ismételten bizonyította segítőkészségét. Nem fogom elfelejteni, amikor kölcsönkértem a Rockmanjét (egy analóg eszköz, amellyel a gitár hangját közvetlenül a fejhallgatóba tudod továbbítani), mert nem volt erősítőm a gyakorláshoz. Mindez a Metallica/Raven Kill’Em All for One turné előestéjén történt, Scott pedig annyit felelt: – Persze. – A cucc még mindig itt van nálam valahol, több mint harminc év elteltével, és még mindig tervezem, hogy valamikor visszaadom neki. Az évek során felém mutatott segítőkészsége viszont nem volt hiábavaló.
A Ride the Lightning albumunk felvétele közben Scott Londonba érkezett, hogy az Anthrax első lemezét, a Fistful of Metalt promotálja. Egy Cliff-fel és Scott-tal töltött, különösen őrült este abban csúcsosodott ki, hogy Cliff már képtelen volt felkelni a földről, Scott meg én csak röhögtünk és próbáltuk felsegíteni. De olyan magas és vékony volt, hogy ettől csak még nevetségesebbé vált az egész helyzet! Aztán Scott megfordult, megfogott egy teáskannányi vizet, és beleöntötte a kölcsönzött Marshall erősítőmbe, közben meg ordítva röhögött: – Teaidő! – Ez az eset több évtizednyi hasonló viselkedést alapozott meg, amit bizonyos szinten a mai napig sem voltunk képesek abbahagyni.
Scott gyakran meglátogatott minket a Master of Puppets turné alatt is. Akkor láttuk Ozzyt először backstage-ben, és mindkettőnket totálisan lenyűgözött. Azon az őszön az Anthraxszel közösen turnéztunk Európában, ami nagyon jó buli volt, egészen Cliff tragédiájáig.
Soha nem fogom elfelejteni Scott dühös reakcióját, amikor megtudta, mi történt. Ahogy azt sem, hogy hajnal háromig rótta Koppenhága utcáit Frankie-vel, Charlie-val és Jamesszel. Hálásan gondolok arra, hogy képesek voltak Jamest támogatni egy olyan helyzetben, amikor én erre képtelen voltam. A bánattól és a sokkos állapotomtól teljesen cselekvőképtelenül az ágyamat sem tudtam elhagyni, nemhogy a szobámat. Amikor Scott eljött a temetésre, ragaszkodtam hozzá, hogy az éjszakát nálam töltse, ami egyébként édesanyám házát jelentette.
Scott mindig ott volt mellettem, testileg és lelkileg is. Számos menő dolgot mutatott nekem az évek során, és szeretném azt gondolni, hogy én is ugyanezt tettem vele. Számomra ő mindig is egyfajta kulturális barométer volt. Ha meg akartam tudni, melyik új képregényt érdemes elolvasni, őt kérdeztem. Voltak könyvek, amelyeket én mutattam neki, a hangszerek szeretete pedig mindig is közös volt bennünk. Scott volt az, aki mesélt egy menő cégről, amely minőségi gitárokat készített. Ez volt az ESP. Összehozott a cég embereivel New Yorkban. A következő kép meg már az, hogy a raktárukban fogdosom a különböző gitárnyakakat, miközben ezt mondom az ESP-s fickónak: – Neem, ez túl vékony. Ez meg túl széles. – Szóval igazából Scottnak köszönhetem a huszonhét éves együttműködést az ESP-vel.
De tényleg, ha megpróbálnám összeszedni az összes csodás és kevésbé csodás pillanatot, amit Scott-tal éltem át, egy egész könyvet meg tudnék tölteni velük. Barátságunk már három évtizedes, és közben végig jól szórakoztunk. Scott születésnapja újévre esik, ezért számos újév-születésnapot ünnepelhettünk együtt. Vicces, hogy ezek a bulik inkább tűntek kalandnak, mint bármi másnak. Ezzel kapcsolatban levonhatjátok a következtetéseiteket, de azért még hadd meséljek néhány anekdotát.
Mindkettőnknek van egy ugyanolyan tetoválása… de ebből se vonjatok le elhamarkodott következtetést. Egy Los Angeles-i Van Halen-próbakoncert éjjelén döntöttünk úgy, hogy felvarratjuk. Annyira el voltunk ájulva a zenekartól és attól, hogy David Lee Roth társaságában jackdanielsezünk, hogy mindketten arra jutottunk, az estét csak egy közös tetoválással tehetjük emlékezetessé. És mindenki, akivel aznap éjjel együtt voltunk, ugyanazt a mintát varratta fel. Nem, nem egy „VH”-t. Ez annál valami sokkal szimbolikusabb, ami a barátságot és a fontos pillanatok iránti elköteleződést jelképezi.
Egy kevésbé nagyszerű eseménnyel zárnék, amit szintén Scott-tal éltem át, és más nézőpontból is bemutatja barátságunkat. Három évvel ezelőtt csodálatos feleségeinkkel voltunk együtt Hawaiin, Pearllel és Lanival. Épp a jól megérdemelt pihenésünket élveztük, amikor megtudtuk, hogy Japán partjait hatalmas cunami érte el, és Hawaii egész területére riasztást adtak ki. Soha nem felejtem el, ahogyan elfehéredett Scott arca, amikor meghallotta a híreket. A feleségemmel elmagyaráztuk neki, hogy a nyugatról érkező cunamik jellemzően teljesen elvesztik pusztító erejüket, mire elérik a szigeteket, de ez sem akadályozta meg abban, hogy egész éjjel ébren maradjon. Az ablakban állt, várta a közelgő pusztítást, felkészülve arra, hogy a veszély első jelére kimenekítse várandós feleségét. Mire a szökőár elérte Hawaiit, alig egy láb magas volt. Másnap gratuláltunk Scottnak és Pearlnek az első cunamijuk túléléséhez! (Egyébként a szökőárriasztások Hawaiin az élet szerves részei. Én már négyet átéltem.)
A legfontosabb dolog, amit Scottról megtanultam, hogy egy fantasztikus ember. Nyilván ő is beleesett azokba a csapdákba, amelyekbe fiatalon mindannyian beleesünk, és csak idővel tanuljuk meg kikerülni őket. Bár az elmúlt évtizedekben mindketten sokat változtunk, de azok az alapelemek, amelyekre barátságunk épül, a mai napig léteznek. Még mindig Scottot tartom az egyik legközelebbi és legkedvesebb barátomnak. Amiket barátként átéltünk, külön-külön és együtt is, gazdagítottak minket, és formáltak azzá, amivé váltunk.
Éles eszű, vicces, szórakoztató, szerethetően szarkasztikus, hűséges, elbűvölő és egy nagy cselszövő, a szó legjobb értelmében. Alkalmazkodó, nagyszerű zenész jó megérzésekkel, egy jó ízlésű, sokoldalú férfi. Mindezek mellett lebilincselő személyiség élénk fantáziával, született vezető, egy olyan sötét oldallal, amelyet csodálok, és még a tévéműsorokban is baromi jól mutat. Hihetetlen képességgel találja meg az ingyen cuccokat, kiválóan pókerezik, bizonyos szempontból a média szajhája, és nagyon komolyan veszi, hogy mit eszik, és mit iszik. Látnoknak tartom, tiszteletbeli San Franciscó-inak, egy harcosnak, ha éppen arra van szükség, nagyszerűen riffelő gitárosnak, Fernet Branca-ivócimborámnak, nagyszerű apának és férjnek, horrorrajongó-társamnak, az élet és a művészetek ünneplőjének, akinek a New York-ias ébersége soha nem halványult, annak ellenére, hogy több mint húsz éve a nyugati parton él.

A haverom.

A fasziért egy golyót is bevállalnék. Valószínűleg többet is…

Ez az ő története, írta maga „A Férfi”.

Additional information

Tömeg 0.5 kg

Reviews

There are no reviews yet.

Be the First to Review “Scott Ian – A gitáros faszi az Anthraxből”