Ha olyan zenész önéletrajzát fordítom, illetve adom ki, aki a magyar megjelenés után záros határidőn belül megfordul az országban, azzal mindenképpen megpróbálok találkozni, mert valahogy úgy érzem, így teljes a kör. Scott Ian esetében ez a Concerto Music főnökeinek köszönhetően meg is valósult, Max Cavaleránál azonban Gloria falaiba ütköztünk. „Hit and miss”, ahogy az angol mondja. Van, amikor bejönnek a dolgok, máskor azonban a csillagok állása nem megfelelő.
A másik dolog, amire mindig kísérletet teszek, az, hogy a főhős külön előszót írjon nekünk, magyar rajongóknak. Ezt nyugodtan nevezhetjük kattanásnak, de ez az egész folyamat egyik legizgalmasabb része. Sose felejtem el, amikor befutott Rex Brown válaszlevele a Pantera-könyvhöz… Al Jourgensen esetében Cavalerához hasonlóan csak „a nőig” jutottam, de Gloriával ellentétben Liz volt annyira segítőkész, hogy ő valóban elintézte nekünk a spéci előszót.
A következő lépcsőfok – a könyv fordításával párhuzamosan – a találka előkészítése volt, ugyanis időközben váratlanul kiderült, hogy júliusban a Ministry fellép a FEZEN fesztiválon. Fejér Tamásékkal sikeresen megegyeztem, hogy a magyar kiadásba bekerül egy egyoldalas fesztiválpromó, cserébe árulhatjuk a könyvet Székesfehérváron és egy találkozót is összehoznak nekem a főhőssel. És ez utóbbi volt a lényeg!
A pragmatikus része, hogy így nem kell Amerikába postáznom a 8 db tiszteletpéldányt – ami egy kisebb vagyon, pláne, ha vissza is jön, mint Jon Wiederhorn csomagja –, de a viccet félretéve ilyenkor előbújik belőlem a rajongó, aki viszont nemcsak simán ömleng és látványosan rajong, hanem úgy állhat oda egy idolja elé, hogy kézzelfogható módon bizonyítja, hogy hozzátett a mester életművéhez: lefordította és kiadta az önéletrajzát Magyarországon.
Kijött hát a mű a Pannónia Nyomdából, a Dürer Kert jóvoltából megtörtént a könyvbemutató és kikerült a boltokba Al Jourgensen elveszett evangéliuma. Majd eljött a nagy nap, július 27-e, ahol a FEZEN jóvoltából láthattuk a Ministry fellépését! A fesztivál főnöke a színpadmesterhez irányított, hogy vele egyeztessek. Nagy Dávid pozitív és optimista volt a találkát illetően – egészen az adott napig, amikor is a zenekar buszproblémái miatt sok-sok órát késtek, amitől durván felborult a menetrend és pánik lett úrrá a backstage-ben. Ennek megfelelően hiába vártam 3 órát a backstage bejáratánál ugrásra készen, semmi infót se kaptam a hogyan-mikéntről (én is szoktam színpadmesterkedni, úgyhogy megértem a dolgot). Mondanom se kell, hogy tiszta ideg voltam, egyrészt a találka miatt, hogy miként fogad majd Uncle Al, másrészt meg persze, hogy egyáltalán megvalósul-e ez a dolog. Biztosan ismeritek azt az érzést, amikor cipekedés vagy bármilyen erőfeszítés nélkül is úgy beáll a hátatok, a csuklyás izmotok és a nyakatok, hogy profi masszőrhöz kell menni, hogy kiszedje a stresszgörcsöket. Na, így hagytam ott a bejáratot, mert az már biztos volt, hogy a koncert előtt nem visznek be Alhez.
Találkozás Al Jourgensennel
A koncert előtt elfoglaltuk a helyünket az első sorban és vicces módon ráláttunk a backstage konténereire, amelyek előtt ott ült és feltűnően unatkozott a messziről felismerhető Al Jourgensen. A többiek már zúztak a színpadon, amikor az öreg feltápászkodott és feljött a színpadra, hogy leüvöltse a fejünket. Mit írjak a koncertről? Sok volt az új szám, sok volt a politika és mire elértük a régi „slágerek” blokkját, az amúgy se túl nagy létszámú közönség (a szomszédos színpadon fellépő Ákos koncertjére talán háromszor ennyien tomboltak…) kifulladni látszott. Fel is húzta magát Uncle Al, mert 15 órát autóztak ezért a koncertért. Ennyit a ráadásról.
Aztán folytatódott a várakozás. Végül egy óra után megszánt egy fotós barátom és bevitt a backstage-be, ahol már csak a zenekartagokat láttuk fel-alá mászkálni, Al sehol. Nyilván a buszon duzzog. Ekkor már úgy voltam vele, hogy ha meglátom, csak hozzábaszom a tiszteletpéldányait és kész… Aztán újabb fél óra álldogálást követően végre összeértek a szálak: előkerült Dávid, és bemutatott Liznek, aki mint kiderült, már várt és fel is kísért a buszra. Mást nem engedtek fel. Szigor volt.
Al az első négyes fakkban ült az ablak mellett félhomályban. Tényleg duzzogott. Bemutatkoztam és bár elsőre azt akartam tudtára adni, hogy mennyire tetszett az önéletrajza, a számon az jött ki, hogy az elolvasása után mennyire örülök, hogy még egyáltalán életben van és zenél. Ezen jót kacagtak és mindjárt meg is tört a jég. Egy 15-20 perces beszélgetés következett, mely során érintettünk korábbi fellépéseket(hol láttam a Ministry-t korábban), a 2019-es terveit és természetesen a politikát. Némi paranoiát véltem felfedezni Alben, és most nemcsak arról beszélek, hogy teljes mértékben elzárkózik a rajongói elöl és gyakorlatilag megközelíthetetlen, hanem arról is, hogy elmondása szerint szerette volna kifejteni véleményét a magyar kormányról két szám között, de nem tette, mert nem akar börtönbe kerülni. Szóval elvan a saját kis világában és nem is akartam belőle kizökkenteni.
Mint azt a könyvében kifejti, gyűlöl turnézni és koncertezni. Látszott is rajta, hogy szenved nagyon és alig várja, hogy visszajusson a saját kis stúdiójába, ahol a tervei szerint jövőre először elkészít egy Revolting Cocks-lemezt, aztán egy új Ministry-albumot, végül pedig egy Lard-anyagnak esik neki. Fura volt ott ülni és bátorítani Al Jourgensent, hogy ne aprózza el a dolgokat, csapjon bele a lecsóba… De érezhetően ezek a tervek tartották benne a lelket. Megemlítettem, hogy már számos rock-biográfiát fordítottam, de eddig az övé volt a legvadabb. Azt válaszolták, hogy a felsoroltak közül Anthony Kiedis könyvét olvasták, és Anthony valóban a nyomába sem ér Al performanszainak. Legalább tisztában van a saját szélsőségességével…
Elmesélte, hogy az amerikai, német és francia kiadás után a magyar a negyedik a sorban. A koncert után nem volt egészen biztos benne, hogy ebből gazdagodom majd meg, de biztosítottam róla, hogy nem ezzel a céllal jelentettem meg, hanem hogy akkora benyomást tett rám a könyve, hogy egyszerűen csak úgy ítéltem meg, hogy ezt a könyvet mindenkinek olvasnia kell – drogprevenciónak sem utolsó.
Meg is kínált ezzel-azzal az öreg, de nem fogadtam el, mert még haza kellett vezetnem. Ejtettünk még pár szót Los Angelesről, hogy ugorjak majd be hozzá, ha arra járok – na, az lenne még egy nagy kaland -, majd végül átnyújtottam a tiszteletpéldányait, amelyeknek nagyon örült, a maradék pár darabot pedig dedikálta. Nekem személyesen az eredeti könyvet és egy Psalm 69-bakelitet írt alá, plusz kaptam egy turnépólót, a fezenes passzait és egy felvarrót.
Búcsúzóul még megemlítettem, hogy azért lehet egy picit többet tudtam meg az életéről, mint amennyit akartam. „Néha én is úgy gondolom, hogy többet tudok a saját életemről, mert szeretném” – válaszolta kuncogva és egy hosszú erős kézfogással elváltunk. Buszról le, indulás haza a kincsekkel. És főleg a találkozás élményével.
Fotók: Liz Walton
Al Jourgensen önéletrajzi könyve megrendelhető a webshopból ide kattintva.